A gimnázium honlapja | Regisztráció | Belépés | Csütörtök, 2024-04-18, 07:33 |
Arany János Gimnázium és Általános Iskola Könyvtára | |
Üdvözöllek Vendég |
|
HirdetőA mai mesénk Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek ErdőDömdö-dömdö-dömdödömMikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati. – Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid. Mikkamakka először is befogta a fülét. – Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor. De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa. Most már öten üvöltöztek. – Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka –, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni. Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét. – Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo –, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg… – Még hogy én hencegek! Igenis… Mikkamakka újra befogta a fülét. Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt. – Hadd mondja végig Aromo. Az oroszlán elhallgatott. – Elhatároztuk hát – folytatta Aromo –, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat. – Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták. – Jól van – mondta Mikkamakka –, ezen ne múljon. Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé. – Ki akar versenyezni? – kérdezte. Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.
Fát vágni mentünk az erdőre, De olyan szerencsétlenül dőlt A fa, hogy Dömdödöm alászorult. Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek. – Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid. – Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos. Mikkamakka ráncolta a homlokát. – Hát bizony – mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers. – Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos –, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers? Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta: – Csak! És lássuk be, igaza volt. Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:
a szobában lakik itt bent? – Állj – mondta Mikkamakka –, ezt nem te írtad! – Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?! – Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő. – Úgy van! – helyeseltek a többiek. – Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét. – Elég szégyen – mondta Maminti –, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni. – Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek! Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:
itt bent lakik a szobában? – Hohó – hadonászott Aromo –, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne. – Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát. – Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk. – Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom. – Elkezdte: – Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.
itt bent lakik a szobában kend? – Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek. – Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid. – Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt! Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.
de nem tudja ezt ama konda, ha ráterelnék ama kondát, széttiporná az anakondát. – Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:
de nem tudja ezt ama ménes, ha ráterelnék ama ménest, széttiporná az anaménest. A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt: – Vagy azt is mondhattad volna:
de nem tudja ezt ama csorda, ha ráterelnék ama csordát, széttiporná az anacsordát. Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől. – És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes? – Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati –, azaz semmit! – Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd. – Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka. – Senki – zúgták a többiek. – Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának. – Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka. – Senkinek – felelték kórusban. – Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs! És már ott is volt a lába előtt. Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett. – Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati. – Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott: – Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! – És olvasta: – „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.” – Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat. – Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:
szarvából lesz a tülök, de ha én elpüsztülök, belőlem nem lesz tulok – Hát az biztos – kiabálták a többiek –, mert már most egy nagy tulok vagy! – Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől. – Csend legyen! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik? – Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam. – Halljuk!
csütörtök ül, és ordít csütörtökül. Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte: – Miért csütörtökül ordít? – Mert csütörtök – mondta Vacskamati –, ha péntek, péntekül ordítana. – Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid. – Nem – mondta Vacskamati –, ez egy műveletlen csütörtök. Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt. – Elég – mondta. – Halljuk Aromót! Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:
bálomböki big a fún – Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid –, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni. – Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo –, ez igenis magyarul van! – Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid. – Már meg is sózhatod – felelte Aromo. – Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka. Aromo újra belefogott:
bálombökö big a fún búlámbákö bög i fan balúmbaká bög ö fin bilambúka bág ö fön bölimbakú bag á fön bölömbika búg a fán – Ez semmi – mondta Ló Szerafin –, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers. – Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet! – Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin –, kapásból is elmondhatom. – És már mondta is:
kamórile kütyőul kumaróli ketyüől kőmuraló kityeül kőmürula kótyiel kemürőlú katyóil kimerülő kutyaól – Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól! – Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól? – Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére. – Rendben – mondta Aromo –, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom. – Ez igaz – hagyták helyben a többiek. – Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd –, csak versnek. Mikkamakka megint csengetett. – Halljuk az utolsó versenyzőt! Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm. Így szavalt:
dömdö-dömdö-dömdödöm – Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:
prampa-prampa-prampapam – Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse. – Miért, mit jelent? – Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret. – Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid. – Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka. – Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid –, adjuk neki az első díjat! – Adjuk! – kiabálták a többiek. Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére. – Te győztél – mondták neki. – Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid. Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.
dömdö-dömdö-dömdödöm |
|