A gimnázium honlapja | Regisztráció | Belépés Hétfő, 2017-10-23, 22:01

Arany János Gimnázium és Általános Iskola Könyvtára

A honlap menüje
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Belépés

A mesenap kedvenc meséi

Mártika néni kedvenc meséje

Benedek Elek:A kék liliom

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában - volt egyszer egy öregasszony. Ennek az öregasszonynak a házához télen átal minden este fonóba járt tizenkét leány. A tizenkét leány közül tizenegynek volt már jegybéli mátkája, csak egynek nem, a legeslegszebbnek, akinek Kati volt a neve. No, ez igazán Isten csudája volt, de így volt, ha mondom, úgy láttam, mint ma, ott voltam, amikor beszélték, ott én.

Sokat kesergett, sírt a leány, hogy mindenkinek rendel társat az Isten, csak őneki nem, s nagy bújában, keservében azt találta mondani, hogy az ördögnek is szívesen lenne már a mátkája, csakhogy világ csúfjára pártában ne maradjon.

Ez így annyiban maradt, mondás: mondás, ahogy mondta, el is felejtette, de egy hét sem telt belé, hát amint a fonóba megy, s leül a székére, egy szép, ügyibevaló* legény melléje telepszik, kelleti magát szép szóval, a leánynak megtetszik a legény, a legénynek is a leány, s ott mindjárt elmátkásodtak…..folytatás a könyvtárban




Krisztike néni
kedvenc meséje

A halál és a vénasszony

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, még az Üveghegyen is túl, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, ahol jó volt, ott rossz nem volt, ahol rossz volt, ott jó nem volt, volt egyszer egy nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy ringyes-rongyos szoknya, ennek minden fércében-korcában egy-egy csorda bolha – s ezen bolhacsordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közülük csak egyet is elugrat, akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipkedjék agyon.

Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy  igen-igen vén asszony, aki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öregisten kertészénél. Ez a vénasszony sohasem gondolt arra, még akkor sem, mikor már a hamut is mamunak mondta, hogy egyszer még meg is kéne ám halni. Hanem ahelyett úgy dolgozott, úgy lótott-futott a gazdagság után, csetlett-botlott, sepert, kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem volt senkije sem, akkora se, mint az öklöm. De volt is ám az igyekezetének láttatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy meghizakodott, hogy jobban se kellett, volt is annak a házánál kisfejsze, nagyfejsze.

Egyszer azonban az ő nevét is kikrétázta a halál, el is ment hozzá, hogy elviszi magával. A vénasszony sajnálta otthagyni a gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el egy darabig, engedjen még neki ne többet, csak tíz esztendőt vagy csak ötöt vagy csak egyet. De a halál sehogy se akart engedni, hanem azt mondta:

- Készülj hamar, ha ne jössz, viszlek!

De a vénasszony csak kért, csak rimánkodott, hogy engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál nem akart engedni, a vénasszony mégis addig rimánkodott, hogy így szólt:

- Na, nem bánom, adok hát három órát.

- Az nagyon kevés! Hanem ne vigyél el ma, inkább halaszd holnapra.

- Nem lehet!

- No de mégis!

- Ugyan már, no!

- Na, ha olyan nagyon akarod – mondja a halál -, nem bánom, legyen!

- Még azt kérném, írd fel az ajtóra, hogy holnapig nem jössz el. Biztosabb leszek, ha ott látom az írást.

A halál nem akart több időt tölteni, nem kötekedett tovább, hanem elővette a zsebéből a krétát, s az ajtó felső részére írta: Holnap. Azzal elment dolgára.

Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vészasszonyhoz, akit még akkor is a dunna alatt talált.

- Na, gyere velem! – mondja neki a halál.

- Nem addig van az, nézd csak, mi van az ajtón!

A halál odanéz, látja az írást: Holnap.

- Na, jól van, de eljövök ám holnap! – azzal eloldalgott.

A halál tartotta a szavát, mert a következő napon ismét elment a vénasszonyhoz, aki még akkor is az ágyon nyújtózkodott. Most sem ment vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, ahol ez állt: Holnap.

Ez így ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a mulatságot, azt mondja hát hetedik nap a vénasszonynak:

- Na, nem szedsz rá többet! A krétára szükségem van, hazaviszem. – Azzal szépen letörölte az ajtóról az írást. – Holnap pedig, de jól megértsd, holnap érted is eljövök, s magammal viszlek!

A halál elment. A vénasszonynak pedig csak leesett az álla. Már látta, hogy holnap, akarja vagy nem, de meg kell halni. Félt, reszketett, mint a kocsonya.

Másnap már reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, belebújt volna a halál elől az üres palackba is. Találgatta, hova bújjék. Volt a kamrában egy hordó csorgatott méz, beleült abba, csak az orra, szeme, szája látszott ki.

- De hátha itt is rám talál? Jobb lesz, ha a dunnába bújok.

Kijött hát a mézből, s belebújt a dunnába, a toll közé, de ezt sem javasolta magának. Ki akart hát jönni, hogy más, jobb búvóhelyet keres. Amint mászott kifelé, éppen akkor toppant be a halál. El nem tudta gondolni, hogy micsoda istencsodája lehet ez az izé, úgy megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya. Ijedségében úgy elszaladt, hogy még tán máig se ment a vénasszonynak felé sem.



Editke néni kedvenc meséje

Mátyás király és az öreg szántóvetõ

 

Egyszer Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre, s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kísérete is. Hatalmas nagyurak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt. Ezzel a szóval köszöntötte az öreget:

- Tisztességgel, öreg!
Felelte a szántóvető:
- Köszönöm az asszonynak!
Azt kérdi aztán a király:
- Hány pénzért dolgozik kend?
- Én bizony, felséges királyom, hatért.
- S hányból él kend?
- Kettőből - mondja az öreg.
- Hát négyet hová tesz kend?
Felelte az öreg:
- Azt a sárba dobom.
Tovább kérdez a király:
- Hát öreg, hány még a harminckettő?
- A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
- Hát a bakkecskét meg tudná-e fejni? - kérdezi a király.
- Meg biz’ én, felséges királyom…..folytatás a könyvtárban




Barátaink:
Keresés